Prológus

- Ha fent maradsz a repülőn akkor az nem az én hibám lesz! - rángattam az én drágalátos barátnőmet, aki még mindig nem volt hajlandó elbúcsúzni az egyik szerinte "irtó helyes" steward-tól.
- Várjál már! - csapkodott idegesen. - Még meg kéne szereznem a számát! - mondta nekem.  A szememet forgatva csaptam fejbe. 
- Szia... - vigyorogtam a fazonra. - Kéne a számod, mert én szeretnék már hazamenni, de ezt nem tudom elrángatni, amíg meg nem kapja a számod, viszont arra nem képes, hogy elkérje így cselekszem helyette. Szóval....
- 123-456-7890 - válaszolt a pasi elvörösödve, 'míg Fanni tátott szájjal meredt rám, és hihetetlen módon most Ő rángatott ki. 
- Te mégis mit csináltál? - kérdezte idegesen. Szerencsére egy árva lélek sem volt a közelben, mert minden normális ember már vagy 15 perce leszállt és elment.
- Segítettem!
- Hát rajtam aztán nem! - morgott.
- Oki. Fanni figyelj, elhiszem, hogy neked ez a 20 óra repülés élvezetes volt, mert folyamatosan azt a pasit bámultad, de nekem nem! És hidd el, hogy ezermillió másik helyes srác van még LA-ban! - ne pont egy steward kelljen neked, aki amúgy sincs soha otthon. 
- Ahgrr.  Mindegy. Pedig olyan helyes volt... 
- Nem érdekel! 
- Rosszabb vagy mint anyu... 
- Lesz elég időnk bepasizni! És figyelj... Ha meglát téged egy fiú, tátott szájjal fog esedezni, hogy legyél a csaja. Hidd el nekem! - mondtam majd mosolyogva beleütöttem a vállába, mire jobb kedve lett.
- És mit szólsz ahhoz, hogy éljünk, bulizzunk erős, független nőként?
- Benne vagyok! - nevettem, majd kisétáltunk.
- Hívni kéne egy taxit... - állt meg Fanni az épület előtt.
- Egyet értek. - bólogattam.
Szerencsére elég nagy a taxiforgalom errefelé, ezért hamar elhaladt előttünk egy.
- TAXIIIIII! TAXIII, HAHÓÓ!!!! - üvöltöztünk és kalimpáltunk egyszerre Fannival.
Megállt, és mi pedig beszálltunk.
- Hova, hölgyeim?
- Northridge, Tuba Street 195662. - hadartam a címet.
Kb. egy órán belül ott is voltunk. Kiszálltunk a kocsiból, majd egymás mellett megálltunk a házzal szembe és könnyes szemekkel, de boldogan bambultunk fel rá.
- Hazaértünk... - suttogta Fanni meghatottan.
- Végre. Itt. El sem hiszem. - törölgettem a könnyeim.
- Ömm... Elnézést, hogy megzavarom a jelenetet, de nem szoktam ingyen szállítani embereket. - szólt a taxis.
Mérgesen megfordultunk, majd Fanni a kezébe nyomta az összeget, amit mondott.
- További szép napot! - morogtam.
- Hát...Ha már neki nem is, de nekünk ez a nap, mindenképp bekarikázva fog szerepelni a naptárunkban... - mosolygott és átölelt. - Örülök, hogy végre itt vagyok. Kiváltképp hogy veled. Ezzel, kezdetét vette az életünk újabb szakasza. És nekem nem csak azzal, hogy idén lettem 18. - nevette el magát.
Elmosolyodtam, majd fejbe csapott egy gondolat.
- Te... Ugye hoztad a lakáskulcsot, amit kitettem még Magyarországon a szekrényre...? - kérdeztem.
- Nekem kellett volna? - nézett döbbenten.