1. Rész

- Olyan idióta vagy! - mondtam idegesen.

- Te is olyan idióta vagy! - folytatta, majd egymásra néztünk.

- Oki, mindketten rohadtul nagy idióták vagyunk! - mormogtuk egyszerre és lepacsiztunk. 

- Na, az tisztázódott, hogy mi milyen barmok vagyunk, de az még mindig nem, hogy hogy fogunk bejutni... - keseredtem el. 

- Tudod... Betti... te értesz a hülyeséghez felsőfokon, én meg az ajtó eltávolításában, so ezt a kettőt összetehetnénk. 

- Aham... Tehát te most egészen pontosan arra gondolsz, hooogy...

- Hogy én letépem az ajtót és akkor megoldódik minden. Csak az az egy probléma van, hogy először az ajtót kéne valahogy elérni...Vagyis ide - mutatott a kerítés túloldalára - át kell jutni. Mégpedig a te kis agyacskádban, mindig nagyon hülye dolgok kavarognak, így hát, majd valahogy kitalálod, hogy hogy jussunk be. - vázolta fel a tervét Fanni. 

- Másszunk át a kerítésen(?).

- Igen! 

- Tudod ehhez nem kell nagy zsenialitás... 

- Jó, de na. 

- Na akkor, hogyan?
- Hát nem tudom. Azt hittem már ezt is kitaláltad.
- Jah, bocs.
- Oki, akkor szerintem tartsunk egymásnak bakot.
- Jó, tegyük fel, hogy bakot tartok, és te bemész. De én kint maradok! - háborodtam fel.
- Jaj nagyokos. - nem tetszik ez a név - Én bemegyek, és kitöröm az ajtót. És te pedig bejössz. Hm?
- Ohh... Ez nem egy rossz megoldás... - bólogattam.
Összekulcsoltam az ujjaim, és vártam hogy beletegye a lábát, ami meg is történt. Felkapaszkodott a kerítés tetejére, majd egy könnyű mozdulattal átlendítette a lábait. Én már csak egy puffanást hallottam...
- Jól vagy? - beszéltem a ... kerítésnek.
- Beestem a bokorba... - nyavalygott.
- Mióta van nekünk bokrunk? - néztem értetlenül.
- És szúr...
- Akkor mióta van szúrós bokrunk?
- Amióta ezt a házat vettük meg(?)
A járókelők érdekesen néztek rám, hogy egy kerítésnek beszélek, aztán még érdekesebben, amikor hallották, hogy az a kerítés válaszol is.
- Fekete Fanni! - kiáltottam egy 10 perc csönd után. Hehe. Lett neve a kerítésemnek. - Ha most nem nyitod ki azt az ajtót, én esküszöm berontok és kiheréllek.
- Ömm, igazából így belegondolva, kintről is ugyan úgy ki lehet törni, mint bentről, tehát feleslegesen estem be a bokorba!
- Tehetek én róla, hogy előbb nem jutott eszedbe?
- Valamennyire igen.
- Jajj istenem, mindegy, akkor megpróbálom, bár a te ajtókiszedési tehetségeddel nem érek fel.
- Oki. - nevetett.
- Ne röhögj! - mondtam és elgondolkoztam, hogy nagyon rosszul sülne-e el, ha fejjel mennék neki.
Na jó, maradok a rendőr stílusnál, miszerint, majd az az oldalammal betöröm.
Ez, kb. a 20-ik próbálkozásra sikerült is, bár estem egy nagyot. Mindegy, ez már mellékes. Nos akkor. Betörtünk a kerítésen. Vagyis én betörtem, Fanni meg elég érdekes fejjel nézett. - Nincs kedved segíteni? - nyújtottam felé a kezemet, remélve, hogy felhúz.
 - Jaj, bocsi - esett le neki, de mielőtt felállított volna még berángatta mellettem a csomagokat. - Most jöhet a bejárati ajtó. Vagy inkább egy ablakot olcsóbb helyre hozni? Á, az ajtó olcsóbb - legyintett és elkezdett az ajtó felé tolni.
 - Mit csinálsz?
 - Segítek betörni az ajtót - állt meg. - Akkor háromra kezdheted. Egy, kettő, há...
 - Ugye ezt nem gondoltad komolyan? - szakítottam félbe.
 - Betti, te is tudod, hogy muszáj gyakorolnod az ajtó leszedését - csapkodta meg a vállamat.
 - Szerintem tökéletesen betörök egy ajtót - vigyorogtam.
 - Szerintem van még hová fejlődnöd. Egy, kettő három! - üvöltötte és teljes erővel nekivágott az ajtónak.
 - Aúúú! - ordítottam fel. Erre az egész utca felénk fordult.
 - Nyugi jól van - biccentett felém barátnőm.
 - Fanni! Amerikában vagyunk! - emlékeztettem.
 - Ó. Akarom mondani; she's fine!

- Nooooo! - nyöszörögtem.

- Na, de legalább bejutottunk! - vigyorgott önelégülten Fanni. 

Prológus

- Ha fent maradsz a repülőn akkor az nem az én hibám lesz! - rángattam az én drágalátos barátnőmet, aki még mindig nem volt hajlandó elbúcsúzni az egyik szerinte "irtó helyes" steward-tól.
- Várjál már! - csapkodott idegesen. - Még meg kéne szereznem a számát! - mondta nekem.  A szememet forgatva csaptam fejbe. 
- Szia... - vigyorogtam a fazonra. - Kéne a számod, mert én szeretnék már hazamenni, de ezt nem tudom elrángatni, amíg meg nem kapja a számod, viszont arra nem képes, hogy elkérje így cselekszem helyette. Szóval....
- 123-456-7890 - válaszolt a pasi elvörösödve, 'míg Fanni tátott szájjal meredt rám, és hihetetlen módon most Ő rángatott ki. 
- Te mégis mit csináltál? - kérdezte idegesen. Szerencsére egy árva lélek sem volt a közelben, mert minden normális ember már vagy 15 perce leszállt és elment.
- Segítettem!
- Hát rajtam aztán nem! - morgott.
- Oki. Fanni figyelj, elhiszem, hogy neked ez a 20 óra repülés élvezetes volt, mert folyamatosan azt a pasit bámultad, de nekem nem! És hidd el, hogy ezermillió másik helyes srác van még LA-ban! - ne pont egy steward kelljen neked, aki amúgy sincs soha otthon. 
- Ahgrr.  Mindegy. Pedig olyan helyes volt... 
- Nem érdekel! 
- Rosszabb vagy mint anyu... 
- Lesz elég időnk bepasizni! És figyelj... Ha meglát téged egy fiú, tátott szájjal fog esedezni, hogy legyél a csaja. Hidd el nekem! - mondtam majd mosolyogva beleütöttem a vállába, mire jobb kedve lett.
- És mit szólsz ahhoz, hogy éljünk, bulizzunk erős, független nőként?
- Benne vagyok! - nevettem, majd kisétáltunk.
- Hívni kéne egy taxit... - állt meg Fanni az épület előtt.
- Egyet értek. - bólogattam.
Szerencsére elég nagy a taxiforgalom errefelé, ezért hamar elhaladt előttünk egy.
- TAXIIIIII! TAXIII, HAHÓÓ!!!! - üvöltöztünk és kalimpáltunk egyszerre Fannival.
Megállt, és mi pedig beszálltunk.
- Hova, hölgyeim?
- Northridge, Tuba Street 195662. - hadartam a címet.
Kb. egy órán belül ott is voltunk. Kiszálltunk a kocsiból, majd egymás mellett megálltunk a házzal szembe és könnyes szemekkel, de boldogan bambultunk fel rá.
- Hazaértünk... - suttogta Fanni meghatottan.
- Végre. Itt. El sem hiszem. - törölgettem a könnyeim.
- Ömm... Elnézést, hogy megzavarom a jelenetet, de nem szoktam ingyen szállítani embereket. - szólt a taxis.
Mérgesen megfordultunk, majd Fanni a kezébe nyomta az összeget, amit mondott.
- További szép napot! - morogtam.
- Hát...Ha már neki nem is, de nekünk ez a nap, mindenképp bekarikázva fog szerepelni a naptárunkban... - mosolygott és átölelt. - Örülök, hogy végre itt vagyok. Kiváltképp hogy veled. Ezzel, kezdetét vette az életünk újabb szakasza. És nekem nem csak azzal, hogy idén lettem 18. - nevette el magát.
Elmosolyodtam, majd fejbe csapott egy gondolat.
- Te... Ugye hoztad a lakáskulcsot, amit kitettem még Magyarországon a szekrényre...? - kérdeztem.
- Nekem kellett volna? - nézett döbbenten.